A Színésznő nem csak a színpadon alkotott csodálatos dolgokat; elképesztő tehetsége volt a művészet bármely területén. Ha a lelkét gyengébb pillanatában találta az Élet, maradandó képek, írások, saját készítésű tárgyak születtek – persze később, egy erősebb pillanatában ezeket nem érezte elég jónak, és elpusztította. Mindig született valami különleges, ami aztán a saját önbizalomhiányának áldozata lett – amit viszont menteni tudtam, azt mentettem.
A számtalan szerelmes vers közül a legszebbet életének egy olyan momentumában írta, mikor komolyan veszni érzett engem. Ősz volt, az eső áztatta levelek szomorú, fáradt hangulatot kölcsönöztek a késő esti belváros szürkeségének, nyüzsgés helyett kihaltság volt az utcákon, mintha a világ is siratta volna, hogy mi megint mások bábjává váltunk, és nem tudtuk elvágni a drótot, amin játszottak velünk. A színházból ballagtam hazafelé, és átgondolva lehetetlen helyzetünket, reggel ismét döntést hoztam; megmondtam a Színésznőnek, hogy nem tudok mellékszereplő lenni, inkább fejezzük be. Hiába panaszkodott a körülményeire, a muszáj-eseményekre, amiken részt kell vennie, a félelemre, hogy ha nem teszi, bántani fogják – én újra szabad szerettem volna lenni, nem az Ő kalitkájában vergődni tovább, úgyhogy elkezdtem összepakolni a közös otthonunkban a dolgaimat.
Este mindketten dolgoztunk, Ő hamarabb ment el otthonról, mert előadása volt, én pedig az utolsó simításokat végeztem költözésem fájdalmas színjátékában. Nem sokkal később a színház portáján egy nevemre leadott boríték várt, benne tépett, kockás cetli, s rajta gyöngybetűkkel az a vers, ami túlontúl gyönyörű volt ahhoz, hogy válasz nélkül maradjon.
Írója a színpad nagyasszonyaként aznap este is százakat varázsolt el, de csak Egyet akart igazán.
Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem
A KÖNYV megrendelhető vagy személyesen átvehető a kiadó könyvesboltjában!
( www.undergroundbolt.hu/konyv/viaszbaba-szinesznot-szerettem )