ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem

Hogy a forgószél mindkettőnket felkap, várható volt.
Hogy Ő fényt kap, s ebben sütkérezve próbál színpadon maradni, várható volt.
Kicsit olyan ez, mint mikor meglepetés ér, s még örülsz is neki – a Színésznőt annyian ismerték meg az elmúlt napokban, mint talán pályafutása alatt sosem…

Gyászoló királynőként szívja magába ezt a felemás ismertséget, s dönt arról, miképp fordítja majd javára; tegyen bárhogy, az alapokat ismét leraktam Neki. A híressé vált mondat, miszerint “Te tönkre akarod tenni a Színésznőt” saját darabokra hullt tükrének szilánkjaiban láttatja magát. Egyetlen lap sem írta le, pedig a lényeg ennyi a történetben;

Senkinek nem akarok ártani, senkit nem akarok megbántani – én kizárólag magamat védem az ellenem felhozott koncepciós perben, és az igazamért küzdök, teljesen függetlenül attól, hogy a Színésznő mit és hogyan tesz.

Szeretnék Tőle is, és a hazugságaitól is elszakadni, de nem enged el…

Hogy a gyengébbet támadják továbbra is, tudható volt.
Könnyebb, egyszerűbb eltaposni a bántalmazottat, s letérdelni a művészi ismertség, Nagyság előtt. Nem látják az emberek, hogy a Színésznő hogyan áll(t) bosszút elvesztett boldogságáért, hogyan próbál egy kezdődő életet sárba taposni, milyen ember Ő valójában, s micsoda erőket mozgat meg koholt vádjaival és hatalmi játszmáival (pénzével és befolyásával) a háta mögött, csak hogy elfeledhesse a múltat – vagy legalábbis hiteles áldozata lehessen…

Se pénzt, se hírnevet, se előnyt nem hoz ez az egész rémálom számomra – sokan tévedésben vannak ezzel is. Ha a Színésznő nem játszott volna az utolsó pillanatban is Istent, aki (velem) bármit megtehet, akkor talán az én történetem soha nem derül ki senki számára – örökké a fiók mélyen őrzött titka maradt volna, védve egy hamvaiba holt szerelmet – vèdve azt, aki bántott.

Az egyik halott a síron táncol, a másik kezében ott a lapát. Temetetlen holtak, kiknek múltja minden mozdulattal jelenné válik; a zúzódások újra bekékülnek, a kimondatlan szavak felszakadnak, a megsárgult szerelmes levelek tépett papírszalvétákká válnak a kezükben. 

Az egyik bármit megtehet, a másik tovább tűr.

(a kép nem illusztráció)

ViaszBaba – SzínészNŐt szerettem – A KÖNYV
Facebook

viaszbaba.blogspot.hu

Instagram/krencseyhella

Twitter/krencseyhella

krencseyhella@gmail.com

Talán biztonságosabb, ha most már felfedem valódi lényemet. Olvasóim egy része megnyugszik, hogy létezem, a kíváncsiskodók pedig nyugodt szívvel várhatják a jogi procedúra után a történetünk folytatását, vizuális emberek lévén nem rébuszokban elmesélve…

Drága olvasóim, követőim, sajtó, média, íme, ő vagyok én… A fiatal lány, az írónő, akinek a sorsa olyan szélsőséges és izgalmas, hogy olykor maga sem tudja, jól döntött-e, amikor ezt az utat választotta.

Mindezt a biztonságomért teszem, ezt szeretném mindenki számára hangsúlyozni.

A blog folytatódik, immár egyik főszereplő nyilvánosan vállalja, hogy ki is ő valójában.

(a fényképet a Színésznő készítette egy előadás díszletében és jelmezében – mielőtt ezért is perre menne…)

Ami a KÖNYVből kimaradt – nem titkolom tovább…

Alig 50kg-os, vékony, törékeny, porcelánbőrű fiatal lány voltam-vagyok, akin a legkisebb atrocitás is azonnal meglátszik – egy időben minden egyes nap meglátszott.

Néhány nappal múltam 24 éves, és már három éve éltem együtt az ország ismert művésznőjével, mikor egyik délután a Színésznő kamasz fia az utolsó pillanatban (az exférj egyértelmű utasítására, mondván, látott engem reggel az utcán kutyát sétáltatni, emiatt nem találkozhat a 16 éves fiú az anyjával… – igen, mi ilyen abszurd világban éltünk) megint lemondta a lehetséges találkozót, kétségbe ejtve ezzel az anyai “muszáj” érzést a Színésznőben. Egy ideig vigasztaltam, próbáltam megnyugtatni, esetleg más programot kitalálni – Vele lenni -, mígnem a dühe és a fájdalma átcsapott az én hibáztatásomba; csupán percek teltek el, de már az előszoba szőnyegén feküdtem tele lila-zöld véraláfutásokkal, zúzódásokkal, fájdalmakkal, értetlenül, mozdulatlanul.

A karom, a lábam, az arcom az ütések erejétől piros, majd lassan sárgás foltokban pompázott, és sajgott mindenem; magzatpózban vártam az enyhülést, némán folytak a könnyeim, átáztatva a kemény, szúrós, piszkos előszoba-szőnyeget.

A hozzám mérve kétszer akkora súlyú, és kétszer annyi idős Színésznő közben öltözött, menni készült, rossz élethelyzeteiből mindig azonnal elmenekült; gumicsizmát húzott, s miközben az ajtó felé elment mellettem, akkorát rúgott a jobb térdembe teljes erejével, hogy az azonnal focilabda nagyságúra dagadt, és ettől kezdve két hétig nem tudtam ráállni – ki se tudtam mozdulni a lakásból. 

Mindenki úgy tudta, influenzás vagyok. Mindenkinek mindketten ezt mondtuk.

Sok idő telt el. Csend volt. A kopott szőnyeg vált otthonommá, csak a saját lélegzetemet hallottam. Nem mozdultam, nem gondolkoztam, nem mertem harcba szállni az álló idővel. Monoton lélegeztem tovább, ebből tudtam, hogy még létezem. Miután a Színésznő órákkal később hazajött és látta, hogy még mindig ott fekszem, szó nélkül vizes borogatást hozott, majd besegített az ágyra. Akkor már mindegy volt. Nem volt egyértelmű, hogy azt bánja, amit tett, vagy egyszerűen megsajnált. Még én vigasztaltam, hogy nincs semmi baj, majd meggyógyulok, emiatt ne érezze rosszul magát.

Másnap, míg délelőtt próbája volt a színházban lefotóztam, hogy mi történt velem, majd felhívtam egy áldozat-segítő központot, hogy hogyan is kezelhetnék egy ilyen helyzetet – azt mondták menjek be hozzájuk. Kérdeztem, hogy mégis hogyan? – majd ha jobban leszek (!) menjek be, vagy hívjam a mentőket.

Hívjam a mentőket?! Válaszoljak a feltett kérdésekre? Juttassam börtönbe a Színésznőt?!

Hogy tehetném?

Két hét múlva tudtam először utcára menni, be kellett mennem a főiskolára vizsgázni – a sötétlila foltokat, amik kilátszódtak a ruhából lesminkeltem, a térdemre pedig egy farmert erőltettem; a lábszáram koromfekete volt és rettenetesen fájt. Kérdezték az iskolában, hogy miért sántítok. 

“Megcsúsztam az utcán egy lefagyott vízátfolyáson….”

A Színésznő nevét a magyar jogrendszer miatt (egyelőre) nem hozhatom nyilvánosságra.

Jelenleg az “ügy” a Bíróságon van, én pedig tisztelem a törvényeket.

Addig is a Színésznő a színpadról, festett mosollyal az arcán minden egyes nap százakkal – az egész világgal – elhiteti, milyen csodálatos EMBER, és közben milyen szerencsétlen “áldozata a saját múltjának…”

Egész életében ezt csinálta – tehetségét dicsérje, mindenki el is hiszi Neki.

(a képek nem illusztrációk)

A KÖNYV

Facebook

viaszbaba.blogspot.hu

Instagram/krencseyhella

#metoo