Kalocsai Zsuzsa operettprimadonna mindent elismert.
Kiesett az eddig játszott szerepéből.
Magam sem tudom, minek köszönhető, hogy egy lassan 4 éve játszott szövegkönyvet nem volt képes a jelenlétemben makulátlanul felmondani, de hiába a sok évtizedes rutin, elbukott. Nem jogilag, mert a Bíróságon bizonyos, személyes megjegyzések irrelevánsak az “ügy” szempontjából – hanem nőként, emberileg, érzelmileg.
Nincs ki nálam jobban ismerné a pillantását, a mozdulatait, a hangsúlyát; nincs ki jobban tudná és érezné, hogy képes egy mondaton belül két különböző embert megjeleníteni, s nincs, aki felismerte volna ott, és akkor, azon az átlagos, november végi reggelen, hogy mikor mondja az előre megírt forgatókönyvet, és mikor nehezül el a lelke, s remeg bele minden apró porcikája abba, hogy felismeri, nem itt lenne a helye, nem ezt kéne mondania, és nem tehet róla – más amit érez, és más, amit mondania KELL.
Hasonlóan igaz ez rám, de mivel én közel 9 évig ebben a helyzetben éltem, számomra az igazság elmondása, a reakcióim, a szavaim “csak jöttek”, nekem nem volt, aki megírja, mit kell a tapsért mondanom, vagy hogyan kell viselkedjem – én magam voltam, sebzett kislány valahonnan a múltból, aki alig pár centire állt attól a nőtől, akit egykor szeretett, tisztelt, és aki feldolgozhatatlan sérüléseket okozott neki – viszont akinél megint azt érezte, hogy talán önmagánál is jobban ismeri…
A Bíróság nem hagyta ezt, “személyeskedés” vádjával sorozatosan szétszedtek minket, nem tisztázhattuk mindazt, ami egy kávé mellett valahol a külvárosban talán gond nélkül ment volna életek tönkretétele nélkül. A vibrálás, feszültség, ki nem mondott szavak akkora buborékot fújtak körénk, hogy voltak hosszú percek, amikor ketten léteztünk egy 10 fős tárgyalóteremben; nem csak én éreztem így, hanem utólag bevallva nagyjából mindenki.
Kalocsai Zsuzsa elismerte, hogy szeret(ett), elismerte, hogy boldog volt velem, és hogy magyarázatot nem talál arra, ami köztünk volt (ebben egyetértek), mindezt ügyvédi kérésre hang-és videókép rögzítette, így utólag nehéz lenne letagadni, de természetesen emberileg Őt tiszteletben tartva ezeket a felvételeket nem hozom nyilvánosságra a későbbiekben sem. Az első 3 órában (merthogy 8 órán keresztül “tárgyaltunk”, mintha bármelyikünk is sorozatgyilkos lenne…) véltem felfedezni Benne részmaradványokat abból a nőből, aki valaha mellettem volt; láttam a fájdalmát, a szenvedését, a szétcsúszott életét, a “tanácsadói” adta rossz tanácsok okozta végtelen megaláztatásokat a Hivatal részéről – amiket nehezen is viselt, és sokszor ösztönösen védve én segítettem ki, mert válaszolni sem tudott a legegyszerűbb kérdésekre -, de a kegyetlenség, ridegség és bosszú azonnal kipukkasztotta a körénk fújt buborékot, amikor első “tanúnak” (röhej) megjelent az immár 22 éves fia, aki oldalakon keresztül állított valótlant oly’ annyira, hogy nekem már nem volt motivációm ezeket cáfolni, úgy éreztem, eleget tettem, hogy a hamis tanúzás veszélyeire felhívjam a figyelmét. Kalocsai Zsuzsa igencsak szégyellheti őt, mert ugyan milliárdos vagyon áll a hátuk mögött, a megjelenése minősíthetetlen volt, egy épkézláb mondatot nem tudott elmondani, és kizárólag az apját istenítette, aki tudjuk mit tett akár velem, akár a SzínészNŐvel… Lelkük rajta, ez a harc hozzám méltatlan.
Egyetlen mozzanatot emelnék ki a még évekig húzódó, több szálon futó “ügyekből”; a véletlen hozta úgy, hogy a Bíróság által elrendelt szünetben én jöttem ki elsőként a teremből, és Kalocsai Zsuzsa utánam. Nem tudom, meddig tarthatott, de alig pár centire álltunk az ajtó előtt egymással szemben, néztünk egymás szemébe, felrémlett a tűz, amitől a mogyoróbarna szeme olykor sötétvörössé vált, és mindketten szóltunk volna – de már nem tudtuk mi magunk se, hogy ebben a kifordított, idegen, megalázó világban mit szabad és mit nem szabad mondani a másiknak. Nem gyűlölet volt, inkább próbálkozás a megbocsájtásra. Fel se fogtuk, mikor két ügyvéd robbant közénk, az egyik ellökte Kalocsai Zsuzsát az egyik irányba, a másik finoman lökött ki engem is abból a buborékból, ami rögvest semmivé vált…
Nincs idő, nincs lehetőség, és egy egész világ áll közénk.
