Két hónap telt el a könyv utolsó mondata óta, s mi semmit nem tudtunk egymásról a SzínészNŐvel….
Az ősz furcsa színekben játszott, a nyári meleg oly’ sokáig kitartott, ahogy saját, sokkos állapotunk is e váratlan, értelmetlen, s drasztikus lezárás után – nyolc évet temettünk néma csendünkben.
A világ azonban nem volt olyan beletörődő, ahogy mi azt képzeltük.
Egy novemberi estén meghívást kaptam egy kiállítás megnyitójára, s hogy (hogy nem?!) a SzínészNŐt rendelte oda a Sors, hogy “emelje az est fényét.” Az augusztusi Grande Finale kiváló alakításának emléke még erősen égett mindkettőnkben, mikor a tömegtől elhúzódva beszélgetni kezdtünk…
A SzínészNŐ zavarban volt; lelkében érezhetően ütközött a mit KELL és mit SZERETNÉK mondani ellentmondás, de végül az előre kódolt üzenet nyert. Kopott, sérült, sokszor lejátszott lemezen fennakadt monológgal kábított; elmesélte, milyen csodás az élete… Déjá vu tíz évvel ezelőttről… Bájos mosolya, kedvessége, ám mégis idegen közvetlensége valahogy nem illett a képbe, de még ekkor sem hittem, hogy miközben “régi ismerősökként” a hétköznapokról cseverészünk, Ő hetente többször a hatóságok vendégeként valótlan állításokkal próbálja menteni a saját bőrét, nem kímélve ezzel a saját gyerekét (!), családját, kollégáit és a szerelmét – a bohócjárta-világ pedig elbűvölte a hatóságokat. Így esett – akkor ezt még nem tudtam -, hogy a SzínészNŐ rendszere ekkorra már felépült, és megingathatatlanná vált csupa hamis tanú és hamis történet szálain felkapaszkodva. Gondosan kitervelte, mindent és mindenkit feláldozott személyes bosszújáért.
Nem tudott ember maradni az embertelenségben.
Játszott, ahogy kedve tartotta. Míg én szívből örültem, hogy méltóan tudjuk eloltani a kettőnk közt nyolc évig lobogó lángot, Neki csupán nosztalgia voltam azon a novemberi estén; érzékeny, szép szöveg a poros szövegkönyvből. Megsimogatta a hajam, ujjai könnyedén suhantak át szőke fürtjeim között, de én már nem láttam se szépnek, se vonzónak Őt, s zsigereimben éreztem, hogy hamis az érintése. Megfagytam az Őt körülvevő hidegségtől, a rideg manipulációtól, és arra gondoltam; ki Ő vajon, jól érzem, hogy csak megfakult bábja aktuális rendezőjének? Kegyetlensége megbénított – nem csak a térdemet rúgta többször szilánkosra, hanem azt a fiatal életet is, ami épp csak elkezdődött volna, ha egy tapasztalt, keserű, boldogtalansága okán több öngyilkossági kísérleten túleső, szerepeibe csúnyán belebukó, színpadról lassan elhalványuló dáma nem dönt úgy, hogy majd Ő megmutatja, s a világgal szemben engem tapos el – hátha ez a szerep lesz a nagy visszatérés -, s így én bűnhődöm meg az Ő bűneiért.
Vajon mi járt a fejében, mikor végigsimított a hajamon? Tán arra gondolt, többé nem teheti, mert biztos a dolgában, és börtönbe juttat? Vagy féltő ösztön volt, mert tudta, hogy ettől kezdve félelemben élhetem az életem, míg az Ő biztonságát egy országra kiterjedő szövetség garantálja? Talán büszke volt Magára, hogy a volt férje által hosszú évekig elszenvedett boldogtalanságáért végre megfizet valaki?
Az utolsó sms-ét egy nappal azelőtt írta, hogy hatalmi befolyását és ismertségét kihasználva elindította életünk kálváriáját…
Vidéken volt fellépése, miközben én otthon készülődtem, palotát varázsolva a lakásunkból-Csodaországunkból, hogy este gyertyafényes vacsorával várhassam haza a SzívkirályNŐt. Minden idillikus és boldog volt – csakhogy éppen azon az estén kapott egy zsaroló telefonhívást, aminek hatására nem csak az életét jelentő kártyavárat égette fel, hanem még egy utolsó rúgással a kis Alízt is elpusztította…
SzínészNŐt szeretni lélekölő érzés a valóság színházában, az illúziók színpadán.
Ma már tudom; megbocsáthatatlan tévedés.
(a képek nem illusztrációk)
ViaszBaba – SzínészNŐt szerettem – A KÖNYV
viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
krencseyhella@gmail.com
