” Engem soha nem veszítesz el. Akkor sem, ha már szél leszek, mert akkor nyíltan cirógatlak majd az utcán és mindenki szeme láttára szemérmetlenül a nyakadba bújhatok. Elolvashatom csillagfénynél az összes leveledet és aranyhajaddal beterítem az egész világot, hagy érezze mindenki, milyen jó ez. És felszárítom a könnyeidet, mert minden cseppjük fáj, de bennem oldódnak majd.
Akkor teljesen egy leszek Veled – mert öröktől-örökké SZERETLEK.”
( Kalocsai Zsuzsa sms-e nekem 2009.07.15. 07:58)
A Budapesti Operettszínház második emeletén van a fodrászat és az öltözők – szigorúan kettéválasztva; jobb oldalon a férfiak, bal oldalon a hölgyek öltöznek, a két oldalt a közös lift választja el egymástól, aminek céliránya többnyire az egy emelettel lejjebb lévő büfé. Mikor életemben először (talán a harmadik munkanapomon) a művész-szektorban tévelyegtem, csak annyi információm volt, hogy Kalocsai Zsuzsa a 111-es öltözőben vár a címlap-interjúra, amit a kerületi lap munkatársaként készítettem Vele azon az estén. Úgy emlékszem, Strauss Denevérje ment aznap este is, és mire én átöltöztem a munkából, a színházi dolgozók már elindultak hazafelé, így nagyvonalakban ketten maradtunk az épületben, este 11-kor. Kalocsai Zsuzsa kérte így. Nem sietett “haza”…
A dolgozók és a művészek mozgástere határozottan el van különítve az Operettszínházban, egyedül a büfé az, ahol mindkét kaszt jelen lehet, de onnan jegyszedőknek lefelé, művészeknek felfelé vezet az út. Kimondva-kimondatlanul nekem félelmetes volt a fodrászat melletti folyosón a pár perccel korábban még színpadon viselt, különböző jó és rossz illatú jelmezek sokasága és a fal között elkúszni az első ajtóig, ami résnyire nyitva volt, és hatalmas számmal jelezték rajta: 111.
Akkor ez maga volt a Csodák Birodalma. Kalocsai Zsuzsa állítása szerint Ő mindig itt öltözött (korábban átépítették az Operettszínházat, de az öltözője akkor is ez volt), rajta kívül még volt néhány ember, akinek ez volt a biztos helye (Felföldi Anikó, Kovács Zsuzsa, Fischl Mónika, Frankó Tünde), de a másik három ajtóhoz képest, ahol mindig egymás hegyén-hátán öltöztek a színésznők, a 111-es meglepően csendes és nyugodt volt. Négy szék van és négy tükör, egy zuhanyzó és két mosdó – na meg a kanapé, ami ha mesélni tudna… Mikor beléptem az öltözőbe, bal oldalon repertoáron lévő előadások hatalmas, d(r)áma-jelmezei függtek le a plafonról, némelyikről leficeredett egy-egy névtábla, mint “Felfödi”, “Szulák” vagy éppen “Kalocsai”…Közöttük köntösök, alattuk papucsok, s bár hiába a beépített szekrény, ahhoz valaki-valahol-valamikor elhagyta a kulcsokat, így a nyolc évem alatt sem fejtettük meg, mik is lehetnek bennük.
Kalocsai Zsuzsa mindig az ajtóhoz képest a második széken ült, Őt onnan semmi váratlan ki nem robbantotta. Volt egy kis fiókja, de abban húsz évvel ezelőtti rúzsok gurigáztak, hiszen minden előadásra hatalmas zsákkal érkezett, benne a sminkjei, ékszerei, azok a dolgai, amiket az öltöztetők nem készítenek ki a színésznőknek – mert szövegkönyv, harisnya, dezodor, sminklemosó, hajtű, víz és a parókákhoz való eszközök minden előadás előtt beterítették az asztalt.
(ezt a videót én készítettem, az első néhány percben tökéletesen láthatjátok, amiről fentebb írtam)
Mikor először beléptem oda, az illat bódított el. Zsuzsának egyedi és kellemes parfümje van, olyan, hogy már a Nagymező utcában tudtam, hogy arra járt percekkel korábban, de a színházban egyértelműen le lehetett követni a mozgását általa. Az öltözőjében pedig fullasztó volt a töménysége, ami találkozott az átnedvesedett jelmezek izzadtságszagával, a régi bútorok doh-szagával és a sminkkészletek porszagával – mindig egy vidámpark jutott az egészről eszembe, ahol egyszerre megvan az izgalom és a biztonság érzése is, bár később kiderült, hogy ebből az izgalom szó jobban betalált. A ViaszBabából ennek a történetnek a fontosságát jól ismeritek; hajnali 2-ig beszélgettünk, Zsuzsa nem akart hazamenni, és a végén már úgy kezelt, mint egy régi ismerőst, akivel – számomra ismeretlen emberekről – pletykált és nevetgélt. Láthatóan felszabadult volt, és jól érezte Magát, de amikor még ment a diktafon az interjú miatt, gond nélkül hazudott. Mintha egy előre megírt monológot mondott volna fel “hivatalosan”. Ezt pár hónappal később be is vallotta egy teázásunk közben, hogy “Nekem ezt kellett mondanom, de ez nincs így”, és akkor történt, hogy egy fél délutánt sírt a Vörös Oroszlán Teaházban, sokkolva engem azokkal a dolgokkal, amiket a bántalmazó, kegyetlen, akkor még nem ex-férjéről mesélt. Hihetetlen módon érezte, mikor és mit kell mondjon, hogy a lelkem aggódni kezdjen, hogy feléledjen bennem a kötelesség-tudat és félteni kezdjem Őt és a gyerekét is. Ugyanezen az éjszakán már öngyilkosságra utaló smseket kaptam…
Na de ezek nagy része a ViaszBabában le van írva, inkább a 111-es öltözőről szeretnék mesélni. Rengeteg időt töltöttem ott, életem legfinomabb kávéit ittam az ajtótól számított harmadik széken, és ha adott alkalommal csak a Zsuzsa játszott, és Ő öltözött csak ott, akkor a jelenetszünetekben nagyon jó móka volt együtt lenni, fotózni, pletykálni, nevetni, kávézni, létezni. Minden öltözőben van egy hangosbemondó a falon, ahol hallani lehet a színpadon játszódó darabot és az ügyelőt, ha éppen jelenetre hív. Az Isten pénze olyan előadás volt, hogy Zsuzsának 19:00-kor színpadon kellett lennie pár percig, aztán legközelebb 19:50 körül, majd megint eltelt egy óra. Imádtuk. Olyankor szelektáltunk fényképeket, jártuk a színház elhagyatott zugait újabb fotókat készíteni, lementünk a föld alá a Balett-terembe nyüzsögni, vagy fel a Házi Színpadra színpadképeket beállítani, s bár mindkettőnk füle a rádión volt, Zsuzsa SOHA nem késett le jelenetet – egyszer túlmaradt, mert a Rómeós kiemelésnél beszorult a szoknyája – erős nő, kirántotta. Szakadt mindenfelé.
Ó, Sors, adj nekem egy füzetet, amibe ceruzával beleírhatom lelkemet, mely most oly tengerként háborog, melybe a sós tengervíz a Te kék szemedből csorog. Ó, Lét, adj nekem másik életet, amit csak saját életemmel mérhetek, és ne legyek benne az idő foglya, mi boldogságom hosszát megrabolja. Ó, én magam mától kezdve más vagyok, adjak-e magamnak boldog másnapot – ha Téged elveszítelek, s Veled együtt elvesztem lelkemet?!
Az én emlékeimben a 111-es öltöző a második otthonunk volt. (Zsuzsának öröktõl fogva az Igazi Otthona) Ott volt a párom – ha kettesben voltunk, csak a nevetés és a jókedv vett körbe, ha öltöztek mások is ott, akkor én a kanapéra ültem, tanultam, cikkeket írtam, vagy éppen nagyon jókat beszélgettünk az ott lévőkkel. Felföldi Anikó nem volt könnyen megnyíló típus, de sosem bántott, én pedig ha éreztem, hogy bármiben zavarok, azonnal távoztam, és a büfét elhagyva a nézõtérre mentem a barátaimhoz, kollégáimhoz, akikkel úgy elszaladt az idő, hogy sokszor Zsuzsi várt rám, mire előadás után előkerültem.
A 111-es öltözőbe én egyetlen egyszer érkeztem váratlanul; már hazafelé indultam melegíteni a vacsit, és meggyújtani a gyertyákat, hogy mire Zsuzsi hazaér, szeretetbe, otthonba jöhessen; azonban az utcán észrevettem, hogy otthagytam a fényképezőgépemet a színházban. Nagyjából 10 perc alatt visszaértem, az előadásnak már vége volt, mindenki rohangált az öltözője felé, én pedig benyitottam a 111-esbe… Zsuzsi félmeztelenül állt ott, mellette guggolt az a lány, akiről szintén a ViaszBabában meséltem a Húsvéti események kapcsán, és akit sosem lehetett lerázni magunkról. A telefonjával fényképeket csinált a félmeztelen színésznőről, de nagyon meghitt es csendes hangulatban lehettek, mert hirtelen ugrottak szét, mikor visszaértem. A lány zavarba jött, jó éjszakát kívánt és kiment, én pedig megkérdeztem, mi dolga volt itt, merthogy pontosan a színház másik végében dolgozik a reflektorokkal – Zsuzsi nem mondott semmit. Naiv voltam, és próbáltam nevetség tárgyaként kezelni az egészet, de utólag bebizonyosodott, hogy nem volt az. A meztelen képek hamar kikerültek az internetre, amik Zsuzsit nagyon megijesztették, aztán ez a lány engem kezdett zaklatni, hogy Zsuzsi az övé… Ez volt Húsvétkor. Zsuzsi eleinte védte, teljesen egyértelmű volt a szituáció, de mivel akkori érdekei miatt velem valószínűleg többet veszített volna, elzavarta a lányt, aki másik földrészre menekült be nem teljesedett szerelme elől.
Utólag kiderült, hogy beteljesedett. Több színházi ember mesélt olyan történeteket, amik ezt teljes mértékben alátámasztják. Én nem voltam ott, én csak a lakásban megszaporodó ajándékokat vettem észre, de soha nem kérdeztem, vagy vontam Őt emiatt felelősségre. Abban az időben nagyon későn ért mindig haza, mert ugyan 2 percre laktunk a színháztól, 1-1,5 órával is később jött arra fogva, hogy megbeszélés volt. Ha másnap megkérdeztem valakit, senki nem tudott semmiféle megbeszélésről.
Az ismert, magyar rendező (aki Kalocsai Zsuzsa egyik rendezője volt) lánya kamaszkorában kezdett megszállottan szerelmes lenni Kalocsai Zsuzsába. Rengeteg levelét olvastam egy 15-16 éves kislánynak (Zsuzsa mutatta meg őket), aki ódákat, szerelmes verseket, hálaleveleket írt Zsuzsának, és a levelek tanulsága szerint ő is azért ment végül Németországba, mert a Zsuzsát megerőszakolták, és férjhez kellett mennie. A lánynak egyébként ez kapóra jött, mert a családi kapcsolatok elég jók voltak, így a Zsuzsa gyerekét kicsit a magáénak is tartotta, és kezdetben a Zsuzsa helyett nevelte is, így később bármikor fel tudta ezzel érzelmileg zaklatni. Magát egyébként ő is színésznőnek képzeli, de szegénykém nagyon messze van tőle… Hiába kérdeztem Zsuzsát, Ő mindvégig tagadta, de a színházból többen mesélték ugyanazt a történetet, hogy a Zsuzsa nem ment haza előadások után, hanem hajnalig bezárkózott a 111-esbe ezzel a fiatal lánnyal kettesben. (ekkor még csak a láthatatlan, váci võlegényérõl tudott a Nagyérdemū) Az biztos, hogy ha ez a lány felbukkant, abból jó nem származott. Behízelgõ stílusa volt, de alattomosságát jól mutatta, hogy ha találkoztak vagy smst írt, mesterien manipulálta a Zsuzsát; engem gyűlölt, pedig én kezdetben nyitottan álltam hozzá, és még egy nézhetetlen darabjára is elmentem Budapesten (Zsuzsa kért meg rá, hogy barátkozzunk össze, de Õ még csak el se jött…), ahol ketten voltunk nézők – és amiért még pénzt is adtunk – , de a stílusa és a viselkedése visszataszító volt. Féltékeny volt. Boldogtalan volt. Szép emlékei lehettek a 111-esből…
A kedvencem viszont a “világszép” német asszonyka, akit az oroszlán sírva enne meg. Ezzel nem is lenne semmi gond, de olyan velejéig gonosz, hogy rengeteg fájdalmat sikerült kettőnk közé gördítenie az évek során. Lényegében ő még a 90es években amolyan kísérője (impresszáriója) volt Oszvald Marikának és a Zsuzsának Münchenben, nála laktak hónapokig (ki érti miért?), hárman aludtak egy ágyban. A nő vállaltan leszbikus, és szerelmes albumokat készített a Zsuzsának saját Magáról (vagyis a Zsuzsáról), de írt szerelmes levelet is, és minden egyes müncheni, karácsonyi fellépéskor megjelent, és kisajátította a Zsuzsát. Kórosan beteg rajongónak tartottam mindig is, igaz, nem találkozhattam vele soha. Zsuzsa bezárt a müncheni hotelszobába, és “majd jövök” felkiáltással 8-10 órára eltűnt, majd mikor visszajött közölte, hogy sokat beszélgetett ezzel a nővel és a nõ szerint szakítania kéne velem… Azt hiszem ekkor voltunk 2 évesek, a legboldogabbak, az a müncheni kisszoba volt a mindenünk (hmmm….) , és akkor egy árnyalak pillanatok alatt átfordította az egész hangulatot, a szerelmet, a bizonyosságot. Megdöbbentem, hogy a Zsuzsa mennyire befolyásolható. Később itt is kiderült, hogy mi történt; ígéretet kapott turné(k)ra, de csak akkor, ha vele marad… (észrevettétek, hogy Kalocsai Zsuzsa csak és kizárólag a színpaddal zsarolható?) Ismét megjegyezném, soha életemben nem láttam személyesen ezt a nőt, nem beszéltem vele, ő csak úgy volt, időnként előkerült, és a Zsuzsa kötelességből írt neki valami választ. Nem volt része az életünknek, de amikor évente egyszer Münchenbe mentünk (ahol élt), nem bírta ki, hogy ne legyen egy kis légyottja a Zsuzsával. A színházban azt mesélték, hogy a Zsuzsa gyereke születése után nem sokkal ez a nõ Budapestre jött, és odaköltözött a Zsuzsához. (a volt férj “máshol” élt) Színházi pletyka, de sajnos saját bõrömön tapasztaltam, hogy lehet benne igazság; többen látták õket a nekik fenntartott páholyban intim közelségben, direkt késve érkeztek egy elõadásra, hogy a sötétben senki ne láthassa õket, és még a taps elõtt távoztak. Többször kérdeztem a Zsuzsát errõl, mindig tagadta. Egyszer az Oszvald Marikánál voltunk, és õt is megkérdeztem, hogy szerinte az a nő szerelmes-e a Zsuzsába, és ő azonnal rávágta, hogy “Persze!”.
Aztán az egyik 50es, kiégett aggszűz öltöztető… Meg a varrodából a hölgyemény, aki 25 éves kora óta varrta Zsuzsira a ruhákat… Az énekkarból a furcsa nevű és hangú nő… A szolnoki rendezőnő… A karmesternő, a leggátlástalanabb (aki egy rendezõ-asszisztens lánnyal vigasztalódott, ha már a Zsuzsit nem kapta meg) … A jegyszedő, aki magát masszírozónőnek kiadva próbált közelebb kerülni a Zsuzsához, és hitette el magával, hogy legjobb barátnők… A színházban, amikor 2010-ben nyilvános lett, hogy a Kalocsai Zsuzsa párkapcsolatban él velem, egy lánnyal, hirtelen “szabad lett a pálya”. Néha még ma is megmosolyogtat; az összes látens leszbikus ki merte dugni a fejét a homokból, és elkezdett közeledni Kalocsai Zsuzsához, aki ha értette, ha nem, az ajándékoknak, kedvességeknek, ajánlatoknak, körbeudvarlásoknak mindig örült – engem meg a női szakasz fele lefejezett volna, mikor miniszoknyában, hosszú szőke hajjal megjelentem egy premieren, és Kalocsai Zsuzsa úgy ölelt, hogy a levegőt is kiszorította belőlem. Nem éreztem, hogy ezek versenytársak lennének annak ellenére, hogy állandóan azt súgták-búgták a Zsuzsa fülébe, hogy én biztos pasizom, itt láttak – ott láttak (esténként főztem, mostam, takarítottam, munkám, iskolám, otthonom és családom volt, és egy szerelmem, akit vártam haza…), és nem létezik, hogy nekem a Zsuzsa kell. Többször jött haza ezek miatt sírva, alig tudtam megvigasztalni, és tényleg, SOHA nem adtam okot arra, hogy azt érezze, nem szeretem Őt. Csak Ő létezett, és ha ezek a jószándékú utódpótlók nem hisznek többet magukról, mint amik voltak, nem is lett volna semmi baj. A Zsuzsa mindig inkább hitt a színházi pletykáknak. Így szocializálódott a hazug exférje és a totális önazonosulási kudarcai miatt.
Aztán eltelt néhány év, és felbukkantak a múltból kollégák, barátok, mūvészek, olyan is van, aki a mai napig a színház dolgozója, és egy-egy elejtett mondatukból kezdett összeállni a kép. Például, hogy a német nő a tudtom nélkül volt itt pár napot, és (minő véletlen!) a 111-es öltözőben lakott. Érdekes, visszakeresve pont azon a héten, amikor a Zsuzsának hosszan elhúzódó ruhapróbái és esti szövegösszemondói voltak a színházban… Vagy hogy amint mi különváltunk, egy héten belül hazatért külföldről 20 év után a rendező lánya szingliként, és a semmibe ugorva azóta is itt rontja a levegőt, pedig ennek számára csak a Zsuzsa lehet az értelme. A német nővel közben a Zsuzsa könyvet adott ki Németországban, az általam vásárolt kiskutyánkkal, Haknival – és más, korábban nekem rajzolt képpel, festménnyel – illusztrálva, s bár a német kiadó szerint nincs érdeklődés a magánkiadásban megjelent könyvre, a nő elkönyvelhet végre valamit, ami a “szerelmük”-et bizonyítja. Legalábbis az övét. A világosító lány is hirtelen hazatért külföldről, sosem tudom meg, hány napot, estét tölt(ött) a 111-esben, de hát mégis mit mondhatnék?!
A 111-es öltöző volt (marad) Kalocsai Zsuzsa fogadó-terme. Nincs rá jobb szó. Férfiak viszont szigorúan ki vannak zárva onnan… Amit még fontos megemlíteni, hogy a fenti történetek állandó tagadásban zajlottak, és ha szóba is került bárki a fentebb említett hölgyek közül, a Zsuzsa mindüket rajongónak, jelentéktelennek, “senki”-nek nevezte (a németet kifejezetten irritálónak), és sokszor hozzátette, hogy csak azért tartja velük a kapcsolatot, mert ezt-azt segítenek Neki. Olykor láthatóan ideges volt, ha üzenet jött tõlük, vagy az utcán megállították. Ugyanakkor tény, hogy rengeteg szép ajándék, ékszerek, ruhák csücsülnek az fehér-arany sublótjában, amiket ezektõl a nõktõl az évek során begyūjtött – nekem azt mondta, nem tudja miért kapta õket… (a színházban található további öltözőkről ennél pikánsabbak a sztorik, de azokat fedje el a bíborszín kárpit homálya…)
Az elmúlt évben hallott történetek a színházban dolgozóktól, és a korabeli naplóim, leveleim alapján rekonstruálni, hogy mi is történt, nagyon nehéz. Nevezzetek végtelenül naivnak, ostobának, de én Zsuzsa minden szavát elhittem. Ha 4-5 órán át próbált egy hálóinget ruhapróbán, akkor annyit próbált… Más ügyben persze egyértelműek voltak a hazugságai, de a színházban történteket nagyon jól kezelte. Egy viszont biztos; Kalocsai Zsuzsa nem csak a harmadik munkanapomon az interjú közben hazudott 40 percen át folyamatosan 13 évvel ezelőtt… Hazudott 8 éven át a legnagyobb szerelemben, s hazudik most is, mikor már 4 éve nem is ismerjük egymást.
Szerepek ezek? Vágyak? Megszállottság? Betegség? Nárcizmus?
Lesznek válaszok. A szakértői vizsgálat már elkészült.
Kalocsai Zsuzsa elismerte, hogy szeret(ett), elismerte, hogy boldog volt velem, és hogy magyarázatot nem talál arra, ami köztünk volt (ebben egyetértek), mindezt ügyvédi kérésre hang-és videókép rögzítette, így utólag nehéz lenne letagadni, de természetesen emberileg Őt tiszteletben tartva ezeket a felvételeket nem hozom nyilvánosságra a későbbiekben sem. Az első 3 órában (merthogy 8 órán keresztül “tárgyaltunk”, mintha bármelyikünk is sorozatgyilkos lenne…) véltem felfedezni Benne részmaradványokat abból a nőből, aki valaha mellettem volt; láttam a fájdalmát, a szenvedését, a szétcsúszott életét, a “tanácsadói” adta rossz tanácsok okozta végtelen megaláztatásokat a Hivatal részéről – amiket nehezen is viselt, és sokszor ösztönösen védve én segítettem ki, mert válaszolni sem tudott a legegyszerűbb kérdésekre -, de a kegyetlenség, ridegség és bosszú azonnal kipukkasztotta a körénk fújt buborékot, amikor első “tanúnak” (röhej) megjelent az immár 22 éves fia, aki oldalakon keresztül állított valótlant oly’ annyira, hogy nekem már nem volt motivációm ezeket cáfolni, úgy éreztem, eleget tettem, hogy a hamis tanúzás veszélyeire felhívjam a figyelmét. Kalocsai Zsuzsa igencsak szégyellheti őt, mert ugyan milliárdos vagyon áll a hátuk mögött, a megjelenése minősíthetetlen volt, egy épkézláb mondatot nem tudott elmondani, és kizárólag az apját istenítette, aki tudjuk mit tett akár velem, akár a SzínészNŐvel… Lelkük rajta, ez a harc hozzám méltatlan.
