ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem

Nyílt Levél a Színésznőnek & a színházi szakmának


 Fenyegetnek, tiltanak, zaklatnak, NEM hagyom! 

Nyílt Levél a Színésznőnek & a színházi szakmának!

( Megkérek mindenkit, hogy akit érdekel ez a világ – vagy a könyv, olvasson tovább, de aki csak irigy és megalapozatlan vádakat borít rám, hagyja el az oldalt. Ha nem érdekli, mit keres itt?! Minden kritikát szívesen fogadok, amennyiben az illető elolvasta a könyvet, és tisztán látja majd az egész történetet. Köszönöm. Ja és még valami. Egyetlen fillért sem látok majd ebből a könyvből! Örülök, ha tartozás nélkül megúszom…)

Több, mint 5000 olvasó kereste fel a blogomat múlt héten (www.viaszbaba.blogspot.hu), immár ez 10.000 körül van, de bizonyos színházi vezetőknek, illetve a Színésznő “családtagjainak” nem tetszett, így beindult a hullám; zaklatnak, fenyegetnek, a mindössze három hónapja indult és már 4000 követővel rendelkező oldalamat magyarázat nélkül elvették…

A ViaszBaba-SzínészNŐt szerettem című könyvem ősszel megjelenik, és vele én magam is vállalom a nyilvánosságot. Fiatal, határozott, sokat látott lányként állok ki mindenki elé, hogy elmondjam, mi is zajlik a függöny mögött, és személy szerint velem mit tett a főszereplő Színésznő és “családja”. Mindenki fél, minden a hatalomról, a sunnyogásról, a havermutyiról szól, de ahogy az egyik korábbi szerkesztőm mondta; ” ha nincs mit vesztened, ezekről igenis beszélned kell.” Nincs mit vesztenem, most már a színház nagyon távol áll tőlem, úgyhogy beszélek.

Értetek – akik rettegve olvassátok egy próbaszünetben ezt a posztot is…

Elmesélem hát a saját történetemet. A nyolc évig tartó szerelmem a Színésznővel az Ő kirakatházasságának és kirakatgyerekének tökéletes befejezése volt, és a Viaszbabában elolvasható bárki számára, de azóta sokkal mocskosabb, sokkal kegyetlenebb valósággal kerültem szembe, ami MOST tartozik a közönségre és MOST kell róla beszélni.

A Színésznő a saját csapdájába esik. Amilyen színjátékot a rendőrségi kabaré-előadásaiban csinál, országunk színházi tükre – mindent meg fogok írni, minden egyes lépését – nevessetek, sírjatok, ez a mai magyar valóság a misztikus függönyötök mögött…
KH



Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

XVI. A Színésznő titkos naplójából..

A Színésznő élete a volt férjével való megismerkedésekor kezdte el zuhanását a lejtőn. Évekig titkos naplót vezetett, melyben fájdalmairól, dühéről, gyereke iránt érzett ellenszenvéről, valamint a színpadi létezés kizárólagos értelméről irodalmi mélységekben elmélkedett. Későbbi érzéketlenségét, alaktalanságát, kegyetlenségét, a későn eljött szerelmet megtestesítő fiatal lánnyal való embertelen bánásmódját korábbi évei nagyban meghatározták.

Hamarosan a nyilvánosság elé állok, és elmesélem, mit tett velem a Színésznő.

Addig is képzeljük el, hogy az ország egyik legnépszerűbb, legsikeresebb, legígéretesebb fiatal színésznőjéről van szó a kilencvenes évek végén, akit mindenki imád, aki színházakban és televíziós műsorokban szerepel, és Budapest legnívósabb színházában vezető színésznő.

Mígnem…

” Kedves Naplóm!

   Teljes kétségbeesésemben írok neked. Spórolok a lapokkal, mert annyi mindent mesélnék. Senkinek nem mondhatom el, nincs senki, akit érdekelnék. Ma újra megteszem – Lullaby! Nem ébredek fel többé, de legalább te tudd, hogy miért.

   Miután X megerőszakolt és terhes lettem, összedőlt az életem. A színházban ősszel nem játszhatom a szerepet, pedig hogy vártam a premiert! Gyűlölöm az embert, aki ezt tette velem, de szülnöm kellett, hogy megfeleljek, és mert azt mondta, ha nem teszem, a “hatalma” miatt később nem állhatok újra színpadra. Úgyse szabadulnék már ebből az egészből.

   Először négy hónapos terhesen akartam öngyilkos lenni, mikor már biztosan tudtam, hogy nincs menekvés. Gyógyszereket vettem be, és kilátástalan helyzetem elől a halálba futottam volna, de még ez se sikerült. Hasznavehetetlennek éreztem magam, egyre erősebb dühöt táplálva a nem kívánt gyerek iránt. Egy szentendrei nyaralóba zárt el X a külvilágtól, és a gyerek születése előtt pár nappal aláíratta velem, hogy a felesége vagyok – ahogy ő mondta, nem nevel fattyút…

   … Szülés után két hónappal ismét gyógyszereket vettem be, nem akartam élni tovább – a gyereket a liftajtóhoz akartam csukni, hogy inkább ne legyen, aztán el kellett jöjjek az ablaktól, mert X annyira az őrületbe kergetett, hogy ki akartam dobni a gyereket – aztán magamat is….

 Undorodom X-től, a szagától, a stílusától, a homoszexualitásától, mindenétől – felfordul a gyomrom ha rá vagy a gyerekre nézek. “

Hamarosan lehull a függöny!

ViaszBaba – SzínészNŐt szerettem

 

 

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

ViaszBaba – SzínészNŐt szerettem

 

Krencsey Hella


ViaszBaba – SzínészNŐt szerettem

A Színésznő az ország egyik ismert, budapesti művésznője. A lány főiskolai hallgató, céltudatos, fiatal és gyönyörű. Kettejük sorsa a belvárosi színház falai között bontakozik ki; a kezdeti barátságból szerelem lesz, majd nyolc éven át tartó, szélsőséges és izgalmakkal teli kapcsolat, mely a színházi háttér es érdekkapcsolatok szövevényében, valamint a társadalom figyelő tekintete előtt zajlik, és igazi unikumnak számít a meghasonlott művészvilágban.

Létezhet ilyen mindent elsöprő szerelem, és ha igen, hogyan működik? Milyen ember valójában A Színésznő, és hogyan lehet a „színészi én”-t meghatározni? Milyen egy igazi, mai, pesti színház zárt, belső világa? Kik és hogyan mozgatják a szálakat, hogyan születnek a nagy döntések? Mi a kirakat és mi maga a produktum? Mi a szerepe a nézőnek ebben az egészben? Mi az, ami a függöny mögött zajlik? – és mindezt hogyan lehet a valósággal összeegyeztetni?

Nyolc évig voltam főszereplő ebben a történetben. Igaz történet – igazi dráma a színpadon és az életben egyaránt, katartikus fináléval.



krencseyhella@gmail.com

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

XIV. A Színésznő bukása

A színház kivetette magából a Színésznőt. Az állami díj miatt kapott egy szánalomszerepet, de mindenki (még maga a Színésznő is) tudta, hogy ez csak pillanatnyi figyelem, néhány fénykép az előadás molinója előtt, egy-két kedves szó sok éve kiöregedett kollégáktól, és ennyi. Nem volt a szerep mögött tartalom, maga a szerep is erőltetetten kreált lett ( az előadásból kitűnt oda nem illősége ), de legalább a Színésznőt név szerint lehetett említeni a szereposztás elején, a mindenkori kulturális hatalom megnyugtatására. A kor, a nőiesség és szépség, a rugalmasság elvesztése ennek a darabnak a próbafolyamata során napi szinten jelen volt az életünkben. Érzéseimtől függetlenül láttam azt a küzdelmet, amit a Színésznő az illúziókért folytat, amiket a színpadon Ő, a valóságban én magam teremtettem. Egyikünk sem volt könnyű helyzetben, a képet fenntartani, és ezzel Őt életben tartani így hát közös ügyünk lett, és a végsőkig kimerültünk a harcban, melyet az idővel folytattunk. 

A premieren én sem láttam mást, csak egy régi bútordarabot, akit beletettek egy méltatlan helyzetbe, mely magában rejtette önnön bukását. Bármelyik “jóakaró” vezetőtől jött az ötlet, halálos dózissal beinjekciózták, így mi már csak a vérszegény illúziónkat emeltük magasba, de nem sokkal később ez is darabjaira hullott szét.

A Színésznőt közben megfenyegette a saját gyereke, hogy válasszon közte és köztem. Sokkos állapotában sem érezte, hogy talán Neki kéne irányítania életének különböző szálait, nem hagyni, hogy ezek a szálak dróton rángassák. Úgy éreztem, a körülötte lévő emberek rettenetes mélységekbe képesek Őt taszítani; nem volt szabad semmi önállóságot mutatnia, mert először anyuka, majd az exférj, végül a rendkívül szélsőségesen felnevelt, valóban súlyos érzelmi sérüléseket szenvedett gyerek csapott oda, hogy elég abból, hogy a Színésznő élni akar – semmi, de semmi esélye nincs, mert feladata a „kötelező” emberek szolgálata, és ha ellen próbál állni, akkor majd rossz anyarossz feleség és rossz kislány lesz. 

Meggyőződésem, hogy egy színésznek a legnagyobb kudarcai az életben játszott szerepei. Rossz élet-szerepek ezek, s a Színésznőbe úgy töltötték bele idegenek az érzéseket, gondolatokat, elvárásokat, s természetesen a megfelelő bűntudatot, mintha valami üreges fabábú lett volna. Ha megtelt, tett néhány torz mozdulatot, amiért tapsot kapott – saját magát ezzel mégis bukásra ítélte.

Az idő átgázolt mindannyiunkon. Fiatalon az ember megéli, és nem foglalkozik vele, azonban egy középkorú színésznőnek minden egyes nap az átlagosnál jóval nagyobb stresszel jár, hogy mi hagyott nyomott az előző napról az arcán, ki veszi majd észre, hogyan tüntetheti el az árulkodó jeleket. A Színésznő kezdett sápadni. Nem találok jobb szót; a fénye, a szépsége, a hite szürkült, és mivel én tartottam a tükröt, amibe mindennap belenézett, Ő maga is észrevette, hogy az idő múlik, és tehetetlenek voltunk. Súlyos lelki válságokon mentünk emiatt keresztül, amit csak tetőzött a bánatában felvett szokások időszakossága – saját bizonytalanságának tompítása, és szemben egy-egy negatív visszaigazolással a szakmából az én szavam, az én szemem tükre már nem volt elég.

Semmije nem maradt csak a szerelme(m); elpusztította hát azt is.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

XIII. Első finálé

Mindig olyan műsor volt, ami még engem is meglepett, mindegy hány éve ismertem a Színésznőt, nem számítottam a következő lépésére, és ez amennyire kikészített és kiszolgáltatottá tett, annyira szórakoztatott is. Ha a szélsőségeket helyesen használjuk fel, tartalmat is találhatunk mögöttük, és én írói látásmódommal pontosan így közelítettem meg. Sikerült elérnie, hogy az előző előadását minden alkalommal überelte a jelenlegivel, és tudtam, hogy lesz még újabb, és újabb, na de hovatovább?! Hogyan tovább?

Filmbe illő életünk pillanatokra se szűnt meg forogni, pedig a Színésznő néhány hétre eltűnt az életemből. Saját, új profilján keményen dolgozott; új szerepet épített. Megvoltak a kellő emberek körülötte, akik a szájába adták a mondanivalót – drámai szituációkban mindig azonnal ott teremnek a semmiből is. Részemről sárdobálás helyett csendes készülődésbe hulltak a napok; elvállaltam késő ősztől külföldön a számomra megfelelő állást. Változásra volt szükségünk, és ez a lehetőség megadta. Nem volt jó, hogy mindössze pár sarokra laktunk egymástól a Színésznővel, még akkor sem, ha semmilyen kommunikációnk nem volt. Az utazásom előtti napokban szerettem volna még egyszer színpadon látni, és tesztelni a saját előadásunkat ; hercegnőként újra bevonultam a színházába és ezzel az életébe is. 

Ha játszani akar, játsszunk! – hát nem színház az egész világ?

A műsor vége után bementem az öltözőjébe. Korábbi félelmeim ellenére a színházban semmi sem változott; senki nem kérdezett semmit, senki nem vetett rám kérdő pillantásokat – láthatóan senki nem tudott arról, hogy a Színésznőnek hol is tart éppen az élete, pedig szerette fűnek-fának mesélni, amit éppen kreált maga köré. Normálisnak hatott, ahogy tűsarkú csizmámban végigkopogtam az öltözőhöz vezető, hosszú folyosót, illatommal belengtem a fodrászat-öltöző távot, mosolyogva köszöntem minden szembejövőnek, és közben remegő gyomorral imádkoztam, hogy a Színésznő ott legyen – és egyedül legyen. Tudtam, hogy emberi kommunikációra csak akkor bírható, ha nincs közönség, s mivel igen későre járt, erre nagy volt az esély; a színház hátsó részlege csendes tompultságban lélegzett.

Az ajtaja nyitva volt, köntösben ült a helyén, teljesen magában, szinte fájdalmasan befelé fordulva – lelassulva pakolászott egy-két sminkecsetet az asztalán. Nem sietett haza, nem várta senki. Szomorú a tény, hogy egyetlen néző sem állt a hátam mögött, mikor meglátott; a Színésznő arcán az elgyengült, ösztönös félmosoly azonnal a régi önmagunkat hozta vissza, s megéltük újra az összetartozás csodáját – tovatűnő, semmibe révedő idő, melyben pillanatokra újra összeakadtunk… Az emberi “én” azonban hamar váltott színésszé, és eddigi, sikeresnek ítélt, heteken át tartó előadását féltve pár másodperc múlva már a megkeményedett düh torzította ajka vonalát. Szólni nem bírt, így minden erőmet összeszedve én sétáltam oda hozzá, és kabátom alatt rejtve remegő lábaimat, arcomra dacos mosolyt ragasztva megkérdeztem, hogy van. Kiesett a szerepből, váratlanul érte a jelenség, és nem tudta kezelni. Dadogott valamit az aznap esti előadásról, majd gyorsan kezdett pakolni, és rám se nézett. A sminkek kíméletlenül halmozódtak fel egy táska legtetején, melybe addig gondosan, egyenként voltak helyezgetve. Mondtam Neki, hogy külföldre megyek egy időre, és el akartam búcsúzni. Hirtelen felugrott a székéről, majd tőlem gondosan elfordulva átöltözött – élveztem, hogy a legapróbb részletekre is képes figyelni. Az asztalára dobtam a búcsúajándékomat, Simone de Beauvoir „Minden ember halandó” című könyvét, mire halkan válaszolt, hogy nem kell, de mondtam, hogy vigye csak el, érdemes lenne belenéznie. Létezésem valósága annyira megrázta a Színésznőt, hogy pillanatok alatt már a kabátját vette, és a könyvet felkapva kiszaladt az öltözőből – a fogasra akasztott, porosodó, egykor ragyogó nagyasszony-kosztümök beleremegtek távozásának hirtelenségébe. Nem nézett rám, pedig tudtam, hogy ennyi kell csak – ha rám néz, nincs visszaút, felkavarok mindent, amit még most is, az érkezésem előtti pillanatokban is tisztázni próbált Önmagában. Összedől a rideg, hibernált világ, amit felépített, és elméjében fekete tintával piszkolódik a szövegkönyv, amit ekkorra már érzéketlenül tudnia kellett volna.

Ezért nem jár taps – ha elfelejti a régóta próbált szerep szövegét, az kudarc.

Míg a Színésznő saját érzései elől menekült, én egy pillanatra elidőztem öltözőjének áporodott parfüm illatában, nosztalgia képeket pörgetve homályos emlékezetemben; innen indult minden, és milyen a Sors, íme, körbeértünk. Nekem sem volt maradásom a színházban Nélküle, úgy tűnt, ketten vagyunk csupán az épület nagy ürességében. A Művészbejárónál értem utol, s arra kértem, hogy a nála maradt kiskutyánkat még láthassam, mielőtt elutazom… Ekkor végre megállt, és az utca pislákoló lámpafényében a szemembe nézett. Elkaptam a pillantást, amikor elfojtott szerelme legyőzte fájdalmasan megformált tagadását. A hideg, október végi levegő ellenére láttam, ahogy folyik a homlokáról a víz, a szemfesték fekete könny formájában gurul végig arca fehérségén, kopott rúzsa alatt ajkai kiszáradtan remegnek, miközben Ő kétségbeesetten keresi a kiutat a létezésből. Nem védte a színháza saját, emberi gyengeségétől. Szívem szerint megöleltem volna, de az idő megállt kettőnk között abban a minutumban. Könnyes volt a szeme, a tekintete pedig szívem mélyéig égetett. Láttam a tragédiáját, láttam dőlni mindazt, ami heteken át a mankója volt; alig hallhatóan mondta, hogy a kutyát majd holnap odaadja pár órára…

Halvány, fekete árnyékként suhant tova a szürke utcán, olyan gyorsasággal, hogy mire magamhoz tértem, már teljesen egyedül álltam a belvárosi járda szélén, billegve múlt és jövő között.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

XII. ” Hat évig éltem romboló, bántalmazó kapcsolatban…”

A Színésznővel való együttélésem teljes feladással járt. Nem bírta elviselni, ha nem Ő állt a középpontban, és azonnal zsigereiben érezte, ha a szokottnál kevesebb figyelmet kapott; ilyenkor rombolt, pusztított, és kíméletlenül vágott tőrt a hátamba – megoldásként pedig új álarcot húzott vastagon maszkolt arcára.

Fiatalságom, szakmai hozzáértésem és szépségem minden előnyét a Színésznő boldogulására használtam; ahelyett, hogy magamnak jártam volna ki az utat, a párom érdekében éltem a lehetőségekkel, mert hittem benne, hogy ha Neki jó, akkor majd nekem is az lesz, és az életünk a levegőben lengedező szélsőségek és szeszélyek nélkül haladhat az útján. Mindig előtérbe helyeztem a Színésznő akaratát, aki áldozat-arcát magára öltve az elvárás és a hála határán lavírozva minden pillanatot felhasznált; ravasz módon élte fel az én életemet, miközben testileg és lelkileg is porrá zúzta mindazt, aki én voltam.

Hat évig éltem romboló, bántalmazó, kihasználó kapcsolatban; kellék voltam csupán ahhoz a szerephez, amit korábbi, kudarcra ítélt karaktereire sminkelt rá.

A színházban nem féltett elveszíteni, ott tudta, hogy minden és mindenki Őt szolgálja, tabu volt bárkinek is hozzám szólni, azonban a való életben tíz körömmel kapaszkodott belém, és minden levegőt elszívott előlem. Állandósult féltékenységi drámák zajlottak, ha pedig távozni kívántam a színről, máris kezdődött a lelki zsarolás, hogy miattam öli meg magát, és miattam megy tönkre a karrierje. Láthatatlan láncot font közénk, amit bármikor szerettem volna elszakítani, még vastagabbra hegesztett. Őrületes idegállapotokba került, mikor veszni érzett, majd teljesen megsemmisülve napokig nem is létezett. Hogyan kezelhetné egy civil, átlagos ember a művészség ily’ szélsőséges mivoltát? Naiv, lányos hitem és szeretetem a legnehezebb helyzetekben is kezet nyújtott felé, hogy aztán belém kapaszkodva újra talpra állhasson – a saját sebeimet a fürdőszoba kegyetlen magányában egyenként, már-már profi módon takargattam el, hogy a főiskolán a társaim ne lássák, hogy a tökéletes királylány valójában egy ütött-kopott roncs.


A Színésznő nem éli a saját életét, mert nincs Neki; minden pillanatban valamelyik szerepének hozadékát játssza, a szerep szövegeiből idéz, és úgy viselkedik, ahogy azt már korábban kitanulta a szerep megformálása közben a színpadon. A magánéletben a nekem játszott nő is egy szerep volt, talán legközelebb a valódi énjéhez, de igen távol attól, hogy ez a „valódi én” le is lepleződhessen.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

XI. Botrány és állami díj

… Pár héttel korábban azonban legnagyobb meglepetésünkre, az anyaszínház által mellőzött Színésznő állami elismerést kapott. A Sors iróniája, hogy engem hívtak fel telefonon az állami intézménytől, hogy a jó hírt elmondják ( olykor megdöbbentem, hogy kerül ki a telefonszámom teljesen abszurd módon Őt kereső, befolyásos személyekhez…). Önfeledt boldogságunk ellenére tudtuk a csavart, hogy miért éppen akkor és ki által került ez a díj a Színésznőhöz, de a kulcsot a megoldáshoz megőriztük; így csendesen, az anyaszínház hiénái előtt is titokban tartva örültünk, és kezdtük el hinni, hogy ebben lesz majd a jövő. Díjat kapni manapság elég nehéz politikai kapcsolatok vagy érdekek nélkül, s a Színésznő esetében sem volt ez másképp. A díjátadóra ketten mentünk, Ő gyönyörű volt és elégedett, én pedig büszke, mert bíztam benne, hogy a lassan egy éve tartó szürkeségből ez a díj majd kirántja, és reményt, erőt ad Neki, hogy kimozduljon a komfortzónájából, és a biztonságos társulati léte mellett új kihívásokkal is szembe merjen nézni.

Hatalmas botrány lett az egészből. Az anyaszínház – bár kérdezés nélkül átvette a fényképeinket és a szövegeinket a díj kommunikációjához – gratuláció helyett szó szerint zaklatni kezdte a Színésznőt, aki odáig jutott, hogy a díjátadó estéjén már zokogva ült mellettem a sarki étteremben, elbújva a világ, és a csodálatos „barátok”, kollégák elől. Megdöbbenve tapasztaltam, milyen irigy és aljas ez a közösség, és hogy tudnak pillanatok alatt egy fennkölt pillanatot, egy saját jogon szerzett érdemet elpusztítani, és odáig juttatni valakit, hogy szégyellje, amit kapott. Miközben a távoli ismerősök a Színésznő szavakban kifejezhetetlen öröméről értesültek, addig a közeliek mindent megtettek, hogy tönkretegyék és elvegyék a büszkeség és hit érzését a Színésznőtől. Ami viszont érdekes, hogy nem a vezetőségi kaszt járt élen ez ügyben, hanem a művészkaszt, a „barátok” – zászlóvivőként a már korábban említett, magát civil partnerként inkább vezetőségi kaszthoz soroló kispados úriemberrel. Az anyaszínház felhasználta a hirtelen jött népszerűségét a Színésznőnek, s a vezetőség annyira rettegett a titkos politikai kapcsolatainktól, hogy következő tavaszra egy, a Színésznőre épülő előadást tűztek premierre, minden fórumon hangoztatva, hogy ez csak és kizárólag a Színésznő miatt kerül bemutatásra, és a szerepet magának a Színésznőnek írták. Nem volt nagy erőfeszítés megírni egy semmitmondó karaktert, de elmondhatták, hogy ők bizony megbecsülik az állam által elismert Művésznőjüket, ha már darabot állítanak színpadra a kedvéért… ( akit éppen nyugdíjba készültek küldeni, hogy ne legyen vele több gond )

A díj kizárólag hátrányokkal járt, ha őszinték akarunk lenni. Anyagi jutalmat nem foglalt magában, viszont a Színésznőt körüllengték a bizalmatlan, irigy és számító emberek, akik annak előtte is ott voltak, de legalább nem a Színésznővel foglalkoztak. A díj átvételétől kezdve új szerep kezdődött, s mivel nekem munkába kellett mennem, áldozatként kicsúszni látszottam a ragadozó karmai közül – a figyelem hiányát pedig a Színésznő nem tudta elviselni.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

X. Túlontúl gyönyörű

A Színésznő nem csak a színpadon alkotott csodálatos dolgokat; elképesztő tehetsége volt a művészet bármely területén. Ha a lelkét gyengébb pillanatában találta az Élet, maradandó képek, írások, saját készítésű tárgyak születtek – persze később, egy erősebb pillanatában ezeket nem érezte elég jónak, és elpusztította. Mindig született valami különleges, ami aztán a saját önbizalomhiányának áldozata lett – amit viszont menteni tudtam, azt mentettem.

A számtalan szerelmes vers közül a legszebbet életének egy olyan momentumában írta, mikor komolyan veszni érzett engem. Ősz volt, az eső áztatta levelek szomorú, fáradt hangulatot kölcsönöztek a késő esti belváros szürkeségének, nyüzsgés helyett kihaltság volt az utcákon, mintha a világ is siratta volna, hogy mi megint mások bábjává váltunk, és nem tudtuk elvágni a drótot, amin játszottak velünk. A színházból ballagtam hazafelé, és átgondolva lehetetlen helyzetünket, reggel ismét döntést hoztam; megmondtam a Színésznőnek, hogy nem tudok mellékszereplő lenni, inkább fejezzük be. Hiába panaszkodott a körülményeire, a muszáj-eseményekre, amiken részt kell vennie, a félelemre, hogy ha nem teszi, bántani fogják – én újra szabad szerettem volna lenni, nem az Ő kalitkájában vergődni tovább, úgyhogy elkezdtem összepakolni a közös otthonunkban a dolgaimat.

Este mindketten dolgoztunk, Ő hamarabb ment el otthonról, mert előadása volt, én pedig az utolsó simításokat végeztem költözésem fájdalmas színjátékában. Nem sokkal később a színház portáján egy nevemre leadott boríték várt, benne tépett, kockás cetli, s rajta gyöngybetűkkel az a vers, ami túlontúl gyönyörű volt ahhoz, hogy válasz nélkül maradjon.

Írója a színpad nagyasszonyaként aznap este is százakat varázsolt el, de csak Egyet akart igazán.

 

  Túlontúl gyönyörű
 
   Túlontúl gyönyörű az arc, amibe nézek,
   Túlontúl gyönyörű érzés, miben élek.
   Túlontúl szépséges haja hosszú fürtje,
   S annál is gyönyörűbb szeme holdszín tükre.
   Oly’ más mosolya, mint akárki másnak,
   Isten, ó mondd, ki is tarthat hibásnak,
   Ha Őt vágyom látni,
   s meg merem kívánni
   Édes ölelését?
   Hallom a lépését.
   Már nyitja a kaput, felrúgom a tabut,
   Ne tiltsanak Tőled!
 
( a Színésznő )

 

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

IX. A Színésznő szerelme

A Színésznőnek eszébe sem jutott, mit hagyott hátra. Az első naptól kezdve az újra koncentrált, felszabadult és elkezdett élni végre úgy, ahogy Ő szeretett volna. A lakás az Övé volt, én ingáztam az elején, de egyre több ruhám, tárgyam ragadt ott, és pár hét elteltével már egyértelműen együtt laktunk. A költözés napjától kezdve nem akadt éj, amit külön töltöttünk volna, ez egy teljes egymásba feledkezéses, realitáson túli létállapot volt. Minden percet együtt töltöttünk, az életünket a színházhoz és az iskolámhoz igazítva kizárólag magunknak éltük, és mint kisgyerekek, minden egyes napban találtunk valami újat, valami csodát.

A Színésznő szerette bennem, hogy szerettem és tiszteltem a színházat. Gond nélkül fogadtam el, hogy a színház minden esetben fontosabb lesz nálam, és mindig is sokkal mélyebb érzéseket fog Őbelőle kiváltani, mint én valaha – ez Vele járt. A színházára nem lehettem féltékeny, sokkal inkább érdekelt és ösztönzött a rejtélyes „miért”, amit éveken át kutattam, hogy bizonyossággal állíthassak dolgokat, amik ebben az írásban megfogalmazódnak. A művész párkapcsolata ezen áll vagy bukik; a másik fél művészethez való hozzáállásán. Egy civil ember képtelen ezt a fontossági sorrendet tolerálni, képtelen a legnehezebb, legridegebb időkben is a kezét nyújtani, és sikerre vinni olyan helyzeteket, amikből profit számára nemhogy nincsen, de annyi sérülést szed össze a folyamat során, hogy önmagának is újra fel kell épülnie. 

Ha premier előtti próbaidőszak volt ( átéltem jó néhányat ), akkor hónapokra elvesztettem a barátomat, a társamat, a páromat, és egy személyben fenntartottam két ember kapcsolatát, háztartását, érzelmi életét és körülményeit. Pokolian nehéz és fárasztó, olykor teljes feladásra késztető időszakok ezek, mert ha a tettek a helyükön is vannak, érzelmileg nehéz megemészteni, hogy mikor hazajön, nem átölel és megköszöni, hogy vacsorát főztél Neki, hanem elvonul szöveget tanulni, és éjszakákon át hallgatod a darab szövegét, hogy pár nap múlva már szövegkönyv nélkül, mosolyogva összemondhasd vele a részeket, amiket tudnia kell. A premier napján egész biztos, hogy én jobban tudtam a teljes szövegkönyvet, mint bárki a színpadon. Ha ilyenkor lázadsz, akkor „nem működik”, és mehetsz. Nem számítasz, nem létezel, csak Ő, a színház, és az előadás – annak minden apró részlete. A Színésznő, akit én szerettem, az átlagnál még lelkiismeretesebb volt, az a fajta, akinek napi 20 óra nem volt elég az előadásra való készülésre, és minden örömről lemondott az életének azon szakaszában, amikor feladata volt a színházban. A premier előtti napok csak évek múlva tudtak olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak lenni, amilyennek Ő elvárta volna – az elején nem értettem, hogy miért olyan nagy kérés egy simogatás vagy egy csók elalvás előtt, de idővel megszoktam, hogy láthatatlan maradok, míg Ő a fülében a fülhallgatóval, a szövegét hallgatva alszik el…

Premier után viszont jött a nagy üresség, a depressziós-korszak. Mind közül ezek voltak a legsötétebb, legproblémásabb időszakok, amiket érzelmileg kiüresedve, elfáradva valahogy a szakítás közelébe reptettünk minduntalan. Ő a bemutatója után feladat nélkül maradtnak érezte magát, így elszállt az ereje, a lelkesedése, az életkedve, én meg pont a szabadságot láttam a nagy teher letétele után, hogy nem kell mindent egyedül csinálnom, és visszakapom azt, akit szeretek; nem így volt. Sohasem. A színház ilyenkor rúgott még egyet belénk, Őt romlásba taszította, engem pedig kétségbeesésbe. Képes volt hetekig feküdni mozdulatlanul, tévét nézni, aludni, enni, az alkohol bódultságába fulladni. A lábát ki sem tette a lakásból, és borzasztóan szomorú, magányos és elhanyagolt lett napokon belül. Mint egy kisgyereknek, úgy kellett könyörögni, hogy fürödjön meg, vagy jöjjön el velem bárhova – komoly drámák zajlottak le egy-egy ilyen kérés közben, és tehetetlen voltam. Nem tudtam annyira fontos lenni, hogy tegyen értem egy lépést, hogy erőt vegyen magán, hogy megpróbáljon visszatérni hozzám a Nagy Szerelme, a színház után, és szeressen egy kicsikét engem is… A szélsőségek másik oldala ez a mély nyomor volt, ahonnan mindig úgy éreztem, többet nem áll fel. Aztán jött egy előadás, egy próba, egy fellépés, és a főnix pillanatok alatt újjászületett.

A Színésznő élete, mindennapjai függetlenek voltak a szerelem érzésétől. Természetesnek vette, hogy én szeretem Őt, hogy ott vagyok körülötte, hogy együtt él velem és vannak gyönyörű percek, de a kezdetektől úgy éreztem, hogy ez másodlagos. Az összeköltözésünk után kezdtek nagyító alá kerülni azok a problémák, amik előtte elnyomva léteztek. 

Rafinéria és ravaszság ütötte fel a fejét, ami megbillentette naiv hitemet, hogy jó embert szeretek. 

Egyre inkább kirajzolódott egy csalódott, szerepébe csúnyán belebukott anya képe, akinek árnyalakjával napi szinten küzdöttünk, eredménytelenül. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de bele volt betegedve, hogy ez a szerep nem hoz tapsot, és a mindennapokban az ellene nevelt, Vele szinte semmilyen kapcsolatot fent nem tartó gyereke állandóan szembesítette azzal, milyen hibákat vétett, és mennyire képtelen ezeket helyrehozni. Szánalmas próbálkozásai és pótcselekvései egy idő után engem kezdtek frusztrálni, ráadásul a patkányként való távozása bosszúra késztette a férjét, ami a válóper Színésznő általi beadása után felmérhetetlen károkat okozott a Színésznő karrierjében és a mi szerelmünkben.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

VIII. ” Mint kis patkány, úgy surrant ki az előző életéből. “

 

„ Mosolygunk, míg az álom karja ringat,
s felrettenünk, siratva álmainkat.”
( Eino Leino)

 

Nyár elején elutaztunk Horvátországba. Fantasztikus élmény volt, harmónia, nyugalom és szerelem. Pár nap volt az egész, mégis mindent megéltünk, ami egy szerelem velejárója; ekkor ébredtünk rá igazán arra, hogy tökéletesen működünk a komfortzónánkon kívül is együtt. Ő nagyon félt, hogy elveszít, többször elmondta az utazás során, hogy úgy érzi, ez a búcsúm Tőle, miközben az én lelkem lángolt a felfoghatatlan csodától, hogy Vele lehetek, nyaralok, élek. Mezítláb táncoltam éjszaka a tengerpart puha homokjában, elbódulva az érzéstől, hogy mennyire mássá tesz a szerelem, és milyen más a világ, ha valóra válik az álmod. Egy év nagyon hosszú idő volt arra, hogy idáig eljussunk, és én lubickoltam a boldogságomban, míg Ő alig merte hagyni, hogy elsodorja a szerelem, mert hol az egyik oldalt félte elbukni, hol a másikat. 

A hónap közepén öngyilkosságot emlegető smseket kaptam megint, megírta, mennyire boldogtalan, és nem tud tovább így élni, és én vagyok az Ő angyalkája, az egyetlen, aki kihúzhatja a döntésből, amit meghozott. Úgy játszott velem hangulatának és kedvének függvényében, mint macska az egérrel. Apró darabkák voltak ezek belőlem, amiket kivésett, és a sárba hajított – minden ilyen játék után kevesebb maradt önmagamból. Nagyon sokáig volt mit vésegetnie, mert akkoriban erős, határozott és biztos lábakon álló fiatal lány voltam, akiben izzott a szenvedély, és nagyon-nagyon akartam a szerelmet, az izgalmat, a mást, a karriert, a jövőt és Őt magát.

Ennek a kettősségnek a nyár végén vetettem véget, mégpedig egy huszárvágással; a férje lakásában voltunk, mikor egyik reggel arra ébredtem fel, hogy ha ott van az üres, felújított lakása, miért nem költözünk össze oda mi ketten? Nem volt érdemes Vele akár vitába, akár érvelésbe belemenni, megmondtam egyértelműen, hogy ha szeret, akkor holnap reggel költözünk, ha nem, akkor viszont én elmegyek – és nem jövök vissza. Megrendeztem. Ez volt az első alkalom, hogy nem hagytam, hogy Ő rendezze az előadásunkat, és győztem. Másnap jöttek a költöztetők – egy teljes napon keresztül hurcolkodtunk, dobozoltunk, dolgoztunk azon, hogy ősztől új életet kezdhessünk. Mint a kis patkány, úgy surrant ki az előző életéből, nem szólva a férjének, a „hőn-szeretett” gyerekének, a román nevelőnőnek, senkinek. Mire ők hazaértek a vidéki útjukból, a Színésznőnek és a hozzá tartozó tárgyaknak hűlt helyük volt. 

Finálé volt ez a javából, ahogy a függöny összehúzása előtti másodpercekben még megvilágítják a szobájában lévő bútorok porral betakart keret-maradványait, majd besötétedik a tér, és elkezdődhet egy újabb felvonás.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

VII. A hátsó traktus

 
„ A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?”
( Váci Mihály )

 

Színésznővel szerelemben élni az Élet legcsodálatosabb, legnemesebb érzése, amiről úgy hisszük, csak a kiválasztottaknak adatik meg – fel sem merül az elején bennünk, hogy bohócként színpadra kerültünk, és eleve elrendeltetett, hogy kinek szól majd a darab végén a taps – kinek a lelkéért cserébe.

Sokszor éreztem, hogy annyit ad nekem a színház, amennyit én sosem lennék képes adni bárkinek, pedig egyszerű jegyszedő kislány voltam, és saját kollegiális viszonyrendszeremben adódtak nem egyszer olyan problémák, amik mindenki másnak, minden más munkahelyen alapvetőek és nehezen kezelhetőek. A ranglétra legaljáról néztem a hatalmas intézmény működését, és később, mikor ugyanezen létesítmény legfelső kategóriájában jelentem meg immár teljes jogú partnerként, akkor értettem meg igazán, milyen fontos volt végigjárni a lépcsőket, és ezáltal tiszta, racionális képet festeni arról, amiről évezredek óta nagyon nehéz. Túlmisztifikált, túlontúl gyönyörű világot sejtünk a függöny mögé, pedig az előadások éppen eltalált kivitelezésén vagy a művészek átadható tehetségén kívül nincs más – belülről rohad az egész. 

Olyan, mint télen a pincében elgurult alma, ami kívülről fényes, piros és kívánatos, belül azonban kukacok rágják és csutkája körül meg van feketedve…

A színházban kasztok vannak, én nagyjából ötöt tudok azonosítani. Ezek a kasztok önmagukon belül működnek, más kasztokat se nem fogadnak be, se információt nem továbbítanak a másik csoport számára, és ezzel kezdődik el az a káosz, ami olykor hatalmas méreteket ölt. A nézőtéren dolgozók mindent tudnak – részben. A műszakban dolgozók mindent megtanulnak a próbákon, így a dolgukat tudják – az Ég mentse őket meg attól, hogy a vezetőség által kitalált változtatások jogerőre emelkedjenek, mert fentről nem mindig érkezik le a döntés jóváhagyása időben. A hátsó traktus szintén teszi a dolgát, ők talán a legnyugodtabbak, mert a napi rutinjuk nem sűrűn változik – varroda, hangtár, kelléktár, stb. Negyedikként vannak a művészek, akik tájékozódhatnak próbatábláról, vagy telefonon keresztül a művészeti titkárnál, de a telefont ő általában nem veszi fel, ha meg mégis, a kérdés beleesik egy kalapba, amiből szerencsés esetben napokon belül kihúzzák és megválaszolják, rosszabb esetben soha. Vagy mehetnek személyesen, amikor is türelmet kér a sok-sok művészeti titkár-helyettes, és pár nap múlva újra lehet próbálkozni. Végül van az ötödik kaszt, a legzártabb, a vezetőség, akikhez a művészek ritkán, a másik három kaszt soha nem jut el. Információ-foszlányokból próbáltunk minden változás alkalmával tájékozódni, de mivel a nézőtéri felügyelő már a sok-sok művészeti titkár-helyettesnél elakadt, magunk urai maradtunk és próbáltuk felelősséggel kezelni a fejetlenséget, ami premierek, fogadások, külső előadások idején gyakorta előfordult. Mindezt persze a nézők rovására, akik miatt az egészet csináltuk.

Önállóan kell dolgozni, kérem szépen, de a nem egyeztetett döntésekért még egy ruhatáros néni feje is pillanatok alatt lehullhat. Heti szinten vesztette el valaki a fejét pusztán azért, mert nem létezett kommunikációs tér és lehetőség egy hatalmas, művészeti intézményen belül. ( kívül se, de ez már másik történet )

A Színésznővel az életünk fél év elteltével titkos viszonyként folytatódott. Hetente voltak légyottok, naponta találkoztunk a színházban, és biztos tényként kezeltük, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ő újra játszott színpadon is, így gyakrabban futottam össze a férjével, ami viszont kellemetlenné vált. Miután már elég hosszú ideje voltunk együtt, kialakult egy megszokás a színházban lévő életünkben, amit egy-egy férj általi látogatás, vagy férj ingyen-vendége igencsak megcibált, és ez konfliktusokhoz vezetett. A férj kezdte szimatolni, hogy ez talán mégse futó kaland, ahogy hitte, és féltette a politikai és emberi hatalmát, amit a kirakatcsaládjának segítségével a környezetére gyakorolt, a Színésznő pedig egyre elkeseredettebben és ingerültebben játszotta a tökéletes feleség szerepét, és hazugságai kezdtek a fejére nőni. Amikor a férj rátört az öltözőjében előadások szünetében, és hangosan ordított vele, én már nem vállaltam, hogy vigasztalom, mert nem éreztem méltónak – nem az én harcom volt. Nem akartam partner lenni a Színésznő által üzemeltetett megjátszott életek fenntartásában, de az örvényből kikerülni ekkor már képtelenség volt.

Fagyos hideg volt odakint, mikor a Színésznő önálló estjét ünnepelték a meghívottak – én nem lehettem jelen az eseményen, pedig az est nagy részének összeállításában éppen magam segédkeztem erőn felüli szeretettel -, a férj viszont ott feszített mellette, és a színjáték egyszerűen makulátlan volt. Mégse vette senki észre, hogy a jeges huzat miatt a Színésznő olykor dideregve válaszolgatott a meghívott vendégek kérdéseire, és bár gyönyörű volt fekete estélyi ruhájában, látványos volt, mennyire fázik és mennyire nincs jól. Üvegfalon át néztem a keserű, idegen mosolyt az arcán, a cidri és a fáradtság keverékének elnyűtt vonásait, és mindezek ellenére kitartó tehetségének brillírozását. Felmentem az öltözőjébe a kabátjáért, s mintegy láthatatlan elemként elvegyültem az összegyűlt emberek között, és vállára terítettem a puha, meleg kabátot. Nem nézett hátra, de ahogy a kabát válláért nyúlt, hogy magára húzza, hozzáért a keze a kezemhez, és végigsimított rajta észrevétlen gyorsasággal, majd folytatta a csevejt – egy köszönöm sem hagyta el a száját. Ez a jelenet akkor méltán bemutatta a rendszert, amiben éltünk. Titkos, csendes, biztonságos, de kifelé más kaszthoz tartozó szerelmespár voltunk, nem egyenlő partnerekként.

………………….

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

VI. ” Lényem áthatotta az Övét, bekúszott minden hamis álarca alá… “

A nyár eljövetelével a színházi élet lelassult, így tudtuk, hogy változás elé nézünk. Június elején több előadása volt még, ezekben mind szárnyalt. A kollégák hol Neki, hol nekem mondták, hogy Ő milyen más lett, mennyi szín és élet költözött Belé, és az aurája egészen megváltozott. Kihoztam belőle valamit, amit akkor még mi sem kezeltünk tudatosan; egy új szerepet, egy új személyiséget. Mindig csodálatos volt a színpadon, de néha, mikor a lépcsőn ülve belemerültem a játékába, megláttam a szerep mögött pillanatokra Őt magát, a barátnőmet, az embert, és ez nagyon erős önbizalommal töltött el, mert tudtam, hogy erre nem sokan képesek. 

Senki nem állt akkor közelebb Hozzá, mint én, lényem áthatotta az Övét, bekúszott minden hamis álarca alá, és visszatükröződött a pillantásában.

A Színésznő nem engedi, hogy embernek látsszék, ha a színpadon van. Nincs joga másnak lenni, mint amit a szerep megkíván, és ha véletlenül valaki mögé lát, kudarcként éli meg. Szerep mögött felbukkanni előadás közben nem lehet. Vékony határvonal van a stílus és az önkiadás között. Minden színészben az a jó, ha stílusa van, ha valamilyen, ha azzal a valamilyenséggel még mindig el tudja hitetni a szerepet, de mégis más, és benne van burkoltan önmaga – vagyis az a szerep, amit az utca embereként játszik. Ez a színészet. Ha viszont csak a színpadi szerep van, akkor nincs mögötte misztérium, nincs miért érdekeljen, hiszen nem átlagemberekért járunk színházba, hanem ennél valami sokkal fennköltebb kábulatért, amit csak a szerepbe burkolt páratlanság tud megadni. A művészet abban rejlik, hogy hogyan legyünk mások, mint akik vagyunk, de a másságunk mégis megmaradjon annak, akik vagyunk. Egy életen át kíséri a színészeket a kétség, hogy az egyensúly megfelelő-e a világot jelentő deszkákon, és ha igen, a néző számára is hiteles-e a jelenlét.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

V. Az első közös pillanat

Június első hetében volt egy vidéki utazás, amire elkísértem. Ezek voltak az ünnepnapok; reggeltől-estig együtt, legálisan, nyugalomban, csak mi és a szabadság, ami ilyenkor betöltötte az életünket. Otthon azt hazudta, egyedül megy, és mivel a férje ellenőrizgette, napi négy-öt hívás során mellettem ülve is azt hazudta, egyedül van. Döbbenetesnek találtam, hogy ezek a hívások kizárólag arra adtak parancsot, hogy kinek mikorra szerezzen a Színésznő jegyet valamelyik előadásra, vagy mikor milyen fogadást írjon be a naptárjába, amin meg kell jelenniük. Soha nem kérdezte meg a férje, hogy hogy van. Teljesen üzleti alapon működött az egész; a kirakatbaba mosolygott a politikailag fontos embereknek, cserébe a férj nevelte a gyereket, akivel beteges módon tizenhat éves koráig egy ágyban is aludt… Szerelmes volt a fiába, ahogy szerelmes volt a balett-táncos férfi párjába is, de a Színésznő nélkül sehova nem jutott volna a karrierjében, mert a Tökéletes Család képére szüksége volt. A Színésznő nem szeretett erről beszélni, nem ment bele mélyebben a problémákba, csak felszínesen panaszkodott arról, mennyire boldogtalan, milyen értelmetlennek érzi az anyaságát, milyen egy impotens, agresszív férfit elviselni, és mennyire gyűlöli, hogy a saját születésnapján is Ő lép fel, mert a férje vendégeit Neki kell szórakoztatnia…

Nagyon késő este volt már, az ország keleti határában egy földúton vitt az utunk, s a mámoros, teliholdas, nyári este olyan csillagfreskót festett az égre, hogy a Színésznő kénytelen volt megállni, és leoltani az autó lámpáit. A tücsök éji-zenében, a harmatos, puha, nyári estében mindketten kiszálltunk, hogy gyönyörködhessünk a tájban. Azóta sem találok erre az éjszakára megfelelő szavakat, pedig biztos sok más este ragyogott hasonlóan az égen, ez mégis a mi esténk volt, a mi kezdetünk. Szédültünk az autónak támaszkodva, ahogy az eget kémleltük, és a Színésznő, aki igen jó kedvében volt, hirtelen mozdulattal átölelt, simogatott, hozzám bújt, és valami olyasmit suttogott, hogy mennyire boldog velem. Azt éreztem, hogy meg kell csókolnom, mert most van itt az idő. Amikor azonban kiszabadultam az öleléséből és belenéztem a szemébe, nem voltam képes se szólni, se tenni semmit. Ledermedtem. Ő táncolt tovább, felhangosította a zenét a kocsiban, mire a zavaros tücsök ciripelést szerelmes nóta nyomta el, beleszédítve ezzel minket egy nem e világi érzésbe, ami fullasztott és tehetetlenné tett. Pár percig lehettünk így, s magam sem hittem, hogy ez velem történik, hiszen annyira közel volt a célom, ami mögött viszont csak a nagy üresség várt volna – nem mertem hát lépni. Sosem mertem tovább gondolni, hogy mi lesz, ha a Sors megadja nekünk a kegyet, hogy kiderüljön, hogy esetleg hasonlóan érzünk egymás iránt? Nem mertem és akartam belegondolni, mert minden irányból az látszott, hogy nem tudna működni, és hatalmas árat fizetne az én naiv, elbűvölt és reménnyel telt lelkem, ha csak egy percig is beleélhetném magam, hogy „mi”…

A Színésznő szült egy gyereket. Mindent megtett, hogy ne legyen így, sosem akart gyereket és felkészülve sem érezte magát rá, de a kirakatházasságba, férjének megfelelő alibijébe beletartozott a nem kívánt gyermek, így családi nyomásra az utolsó pillanatban meggondolta magát, és az erőszaktétel ellenére nem vetette el. Karriert ígértek a gyerekért cserébe, és elhitették vele, hogy ez így helyes, a társadalomban így lesz Ő „jó”, és ezt kell tennie. Nyolc hónapos terhesen ment férjhez, ettől kezdve a férje nem nyúlt nőként Hozzá. Sok éve volt ez már, de barátságunk idején ha szóba került, még mindig nagyon felkavarta és boldogtalanná tette. Naplójában ( amit nekem adott, hogy olvassam el, hogy átérezzem a fájdalmát ) többször leírta a gyerek születése után, hogy nem tudja szeretni, és meg akar halni, és nem ilyen életre vágyott. Boldogtalansága, depressziója elborította, férje uralkodása és elvárásai rámentek a hangjára, lelkére, egészségére. A gyerek nem volt megfelelően ellátva, kizárólag az apja nevelte, sérülései pedig korán megmutatkoztak kezelhetetlen hiperaktivitása és gyengébb értelmi képességei révén. A Színésznő szégyellte a gyereket is és helyzetét is, de tíz éven át tartó munkája eredményeként egészen jól kezelte a sérüléseit a külvilág felé, amivel engem is kábított az elején. Tele volt elfojtott vágyakkal, bűntudattal és csalódással, de annyiszor játszotta már ezt a szerepet és annyi ideje, hogy rutinfeladattá vált az életében. Hiszékeny kislányként lázadtam a helyzet ellen, nem értettem, miért fogadja el, és miért van ez még mindig így, mikor ennyi embert tesz boldogtalanná a körülötte kialakult helyzet. Mindig a gyerek háta mögé bújt, hogy bűntudatát, anyai szerepének kudarcát ezzel enyhítse Önmaga előtt, azonban én magam láttam, mennyire nem tölt időt a gyerekkel, és mennyire idegesíti fél óra együttlét is vele. Volt olyan, hogy gond nélkül odalökte nekem, hogy vigyem el szórakoztatni, amíg Neki dolga van, de olyan is volt, hogy ketten vittük valahova, és nekem kellett Őt nyugtatnom, annyira irritálta a gyerek jelenléte a közelünkben. Nem tudta, hogyan bánjon vele, és nem tudott mit kezdeni a kötelességtudat és az érzés-hiánya közti ellentmondással. Akkoriban szerencsésnek éreztem magam, hogy sok dolgunk nem volt a kiskamasszal, mivel az apja alibiként mindenhova vitte és mutogatta, így Őrá nem sok feladat hárult és mi részben szabadon éltünk a gyerek nélkül.

A Színésznőnek nem való gyerek. Mindig megnyugvással tölt el, mikor egy-egy nagy művész, színész esetében azt olvasom, hogy nem született gyermeke – a gyerek miatt. Hány meg hány színészgyereket ismerek, mind sérült, mert vagy anyja, vagy apja, vagy olykor egyik se volt, és egy gyerek nem tudja helyén kezelni, hogy a számára legfontosabb embernek nem ő, hanem egy intézmény a fontos, és ebből nincs mód, hogy engedni tudjon. Minden színész szereti a gyerekét, legtöbbjük boldog, hogy „tovább öröklődik”, azonban az átlagos emberekhez képest bennük százszoros a lelkiismeret-furdalás érzés, hogy nem voltak jó szülők – és nem is voltak azok. Egy felnőtt ember, ha társként egy színészt választ, akkor vagy elfogadja az ezzel járó, súlyos érzelmi hátrányokat, vagy nem, de szabad a döntése, és viselni tudja a döntésének következményeit. Ha egy gyerek beleszületik egy színésszel való kapcsolatba, nem dönthet, hogy választ-e másokat családjának, vagy sem, és rengeteg észrevétlen sérülést szed fel, mire felnő, amik nem segítik pozitív értelemben a boldogulását. Más ez, mint elvált szülő gyermekének lenni, mert itt egy illúzióval áll szemben a gyereklélek, és az illúzió felett sosem tud győzedelmeskedni, sosem lesz jobban szeretve, vagy több figyelemmel kitüntetve, mint a „színház”, ami a legtöbb színészgyerekben teljes elfordulást, megtagadást, vagy éppen túllelkesült rajongást eredményez, hiszen vagy megtagadjuk azt, ami elvette tőlünk a szeretetet, vagy megpróbáljuk megérteni, miért volt jobban szeretve nálunk.

A Színésznő a színházba menekült a saját élete elől. Az első felismerése ennek a ténynek megdöbbentett, talán ezért is ilyen tiszta bennem a kép; halvány sugarakkal melengetett a kora tavaszi napsütés, mikor a színház bejáratától nem messze véletlenül összetalálkoztam a Színésznővel. Gyönyörű volt, citromsárga ruhája és cipője kiragyogott a koszos belváros szürkeségéből, és a hajából feltekert konty valamiféle glóriát emelt a feje fölé. Nagyon megörült nekem, és vigyorogva mesélte, hogy díszvendég volt valami fogadáson, és nagyon jól érezte magát, de hulla fáradt, úgyhogy bemegy a színházba ledőlni. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért a színházba, miért nem megy haza? – nem is lakott messze. Pontosan olyan értetlenkedéssel válaszolt, ahogy kérdeztem, hogy miért menne haza, mikor ott úgysincs nyugalma? A férje ismerősei, munkásemberei, barátai, „idegen emberek” jönnek-mennek, ott a gyerek, Neki pihennie kell, másnap előadása van, inkább bemegy az öltözőjébe és lefekszik. Így is lett. Pár órával később találkoztam Vele a művészbüfében, immár köntösben volt, a haja leengedve, és kezében az erős kávéjával éppen nagy szócsatákat vívott az aznap esti előadás szereplőivel, akiknek hivatalból volt dolguk a teátrumban. Ekkor hasított belém az érzés, hogy mennyivel inkább ez az otthona, mint a másik, ahol „idegen emberek jönnek-mennek”… Kivételesnek éreztem magam az elkövetkező nyolc évben, hogy egy perccel sem töltött több időt a színház falain belül, mint amennyi szükséges volt, és olykor még a gyertyafényt sem tudtam idejében meggyújtani előadás után a vacsorához, annyira hamar hazaért hozzám…

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

IV. ” Ha nem rokona ennek a nőnek, vigye haza, és meneküljön! “

„ Veszteni? nyerni?
  – ne, soha! csak játszani
szeretnék. Mindig. „
Fodor Ákos

 

Egyik este, mikor hazaértem, a kádban találtam. Ott állt, a zuhany szanaszét szórta a hideg vizet a kis térben, és a ráfröccsenő víz lassú sugárban mosta a két csuklóján lecsurgó vérvonalat. Könnyes és riadt szemekkel nézett rám, hajszálai arcára tapadtak, és bőrén végigfolytak a vízcseppek. Soha életemben nem láttam sokkolóbb képet, s bár ismerve Őt tudtam, hogy ez a dráma része, és felszínesnek tűnt a seb, mégis nagyon megijedtem és hívtam a mentőket. Egy széttört üveg bor bíborra festette a konyha hófehér köveit, így mikor a mentők kiérkeztek, első látásra azt se tudták hova kapjanak, mert azt hitték, minden csupa vér. Megnyugtattam őket, hogy csupán bor, mit másnak vélnek, ezután be is indult a monoton, ’figyelemre éhező beteg’-ellátás rutinja; leültették a Színésznőt a székre, bekötötték a két csuklóját, és közölték, hogy egy éjszakára be kell vinniük a toxikológiára. Nem tudtuk, mennyi gyógyszert vett be, nem voltam jelen önsorsrontásánál, viszont kábultnak tűnt, és a mentősök nem kockáztattak. Soha nem felejtem el, hogy a Színésznő alig volt magánál, de a fiatal mentőorvosnak, aki a csuklóját kötözte, a szerepeit sorolta; egyiket a másik után, és olyan öntudatlan büszkeség volt a hangjában, hogy összeugrott a gyomrom – akkor találkoztam először azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy egy színésznek a szerepei a büszkeségei, és ha nem tud magáról vagy a világról, akkor is el tudja mondani, kiket játszott életében a színpadon – számára ez maga az Élet. Fájdalmasan keserű felismerés volt, de a mentősök meg se hallották. Átlagos emberként, senkiként kezelték a Színésznőt, és a kórház felé útközben engem próbáltak meggyőzni arról, hogy nem akart meghalni, ez csak színház. Nekem mondják?!

Késő éjjelig ültem az ágya mellett, míg egy durcás nővér ki nem dobott, mondván, rám itt már nincs szükség, reggel jöjjek Érte. Segítettem Neki kimenni a mosdóba, s bár támaszkodott rám, mindenért engem okolt, a dac egy percig nem szállt el Belőle. Arra gondoltam, vajon mit szólna anyuka vagy a gyereke, ha így látná, vagy ha én nem lennék, ülne-e itt valaki mellette, és közben persze kerestem, hogy hol rontottuk el. Hajnali 4-ig takarítottam a lakást, hogy reggel tisztaságba, otthonba tudjam Őt hazavinni, és már hajnali 5-kor a kórház várójában ültem, hogy mikor engedik ki. Aludt, semmi probléma nem volt Vele. Órákkal később országunk egyik neves toxikológusa jelent meg, behívott az irodájába, és három percben ismertette velem, hogy nem tudja, milyen kapcsolatban állok a hölggyel, de amennyiben nem rokoniban, sürgősen szakítsak meg Vele minden kapcsolatot, mert érzelmi zsarolásban, terrorban vagyok tartva, és ez csak rosszabb lesz. Értetlenül néztem rá, mert mindaddig én szégyelltem magam, amiért nem tudtam megakadályozni, hogy a Színésznő idáig jusson, de mikor ezt elmondtam a végtelenül bölcs és udvarias orvosnak, kinevetett, mondván, pont ez a módszer, és higgyek neki – vigyem haza a Színésznőt, és meneküljek.

Még három évig voltunk az eset után együtt és csodálatos éveket éltünk meg. Nem beszéltünk többet a toxikológiáról, de mindketten súlyosan sérültünk, kitörölhetetlenül belénk égett, hogy nagyobb ez a szerelem, ez a szenvedély, mint amennyire fel tudunk nőni a játékhoz.

Krencsey Hella - ViaszBaba - SzínészNŐT szerettem

 Hamarosan a könyvesboltokban!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!